Március 2-án közös ebéd és bábelőadás követte az Istentiszteletet a Mandák-házban. Az alkalmon a gyülekezet tagjai és az érdeklődő (vagy akár csak betévedő) résztvevők szolidaritásukat fejezhették ki a véres diktatúra alatt szenvedő Iránnal – a Marica Produkció a Váratlan vendég című perzsa mesét hozta erre a vasárnapra, a gyülekezet egyik iráni származású tagja, Mashtaneh pedig iráni csirkét készített.

Az istentiszteleten a kánaáni asszony történetéről (Máté 15:21-28) beszélgethettünk, Bolba Márta lelkésznő gondolatai tökéletesen szervesültek a bábelőadásban. A krisztusi és a mesei tanítás ígérete egymásra felelt: mindenkinek lesz elég, mindenkinek jut hely. Az Atya hatalmas asztalához telepedve még a lehulló morzsákból is jóllakhatunk, az anyó házikójában pedig nemcsak a kisveréb, hanem a tyúk, a varjú, a cica, a szamár és a tehén is elfér, ha jön az eső. Mindig különös kihívást jelenthet olyan történetekkel szembesülni, amikben nem értjük Jézust, vagy egyenesen elutasítónak látjuk – a Mester mondata, „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak” nagyon konkrét és egyértelmű kifejezése annak, hogy a kánaáni asszony nem tartozik a belső körbe. Jézus határt húz, ahogy tesszük azt sokszor mi is, de az asszony alázatát látva meggondolja magát. Ahogy az imában mi változunk, Isten is tud változni.

Ezt az üzenetet befogadni különösen nagy kihívást jelent egy olyan társadalmi környezetben, amiben egyre kevesebbet kell érintkeznünk azokkal, akikkel nem értünk egyet. A kisközösségi lét visszaszorulásával (amit a covid felgyorsított) és a generációk különélésével beszűkülnek „köreink” – kevés emberrel kell dűlőre jutnunk, kevés ember fájdalmán és örömén osztozunk. Ugyanakkor a világ minden tájáról értesülünk éhezésről, háborúkról, természeti katasztrófákról, véres diktatúrákról, mégpedig részletesen és szinkronidőben – az emberi szenvedés sok esetben annyira kívül esik a „köreinken”, hogy valójában nincs is hatásunk rá. Ez a két ellentétes irányú folyamat ellehetetleníti a békés együttélés lehetőségét: a folyamatos információlavinában fenyegetésként tekintünk mindenre, ami „kívülről jön”, ugyanakkor lelkiismeretfurdalásunk van amiatt, ha bezárkózással válaszolunk a segítségkérésre. 

Jézus meg akar gyógyítani minket – helyre rakja a felelősségérzetünket, bűntudatunkat. Ebben leginkább józansága, kiegyensúlyozottsága segít: Jézust követve tudnunk kell határt húzni, de fel kell ismernünk azt is, hogyha elkezdünk kizáró módon „csak a sajátjainkkal” törődni. Hasonló természetű józan nagyvonalúság és nyitottság hatotta át a Marica produkció bábelőadását – az istentisztelet organikus folytatásaként Tárnok Marica adott elő egy perzsa mesét, amit alkotótársától, Sinai Samirától „kapott ajándékba”. A mese nem csak az befogadásról szól, hanem „arról, milyen együtt élni, és kinek mit kellene tennie ahhoz, hogy ez az együttélés zökkenőmentesen menjen. Ez egy ősi mese, Iránban mindenki ismeri” – fejtette ki Marica. A művész már fiatalkora óta játszik kőszínházakban és független társulatoknál, a báb-szerelem pedig már több, mint huszonöt éve tart. Először kórházakban játszott gyerekeknek, ekkor ismerte fel a bábozás varázserejét: „annyira kétségbe voltam esve a gyerekeket látva, hogy megcsavartam egy lepedőcsücsköt és csináltam egy manócskát. Most is emlékszem Lacikára, aki kacagva borult az ágyon.” A báb nem csak gyerekműfaj, hanem gyógyító műfaj és színházi forma is – világított rá Marica. Ráadásul a kapcsolatteremtés eszköze is lehet egy olyan apróság, mint egy kis kesztyű, vagy egy lógó nyelvű cipő-kutyus. A történetben szereplő anyóhoz egy esős éjszakán állatok sokasága kéredzkedik be egymás után, az anyó pedig mindenkit be is enged. A közönség tagjai, a gyerekek és a gyülekezet tagjai nyithatnak ajtót a bajbajutott jószágoknak – az interaktív előadásban mi magunk alakíthatjuk az események menetét, véleményt formálhatunk.

A történet is sok mindenre tanít, de a koncepció és a forma is jelentést hordoz: a tehén műanyagzacskóból és kifliből áll össze, a kanna a tyúk, az esernyő varjú. Ez a fantáziajáték a kicsiket (és minket is) kiszakít a vizuális szennyezés és ingertámadás spiráljából, takarékosságra és egyszerűségre inspirál. Marica hatalmas kendője lehet egy kert, de lehet térkép is, ha nem a hajában viseli, hanem kiteríti. „Samirával sokat vitatkoztunk rajta, hogy ez a kendő ellenérzést vált-e ki, végül maradhatott: én se nézem ki a néniket azért, mert nyolcvan évesen ragaszkodnak hozzá, hogy kendőt hordjanak. De azért az sem véletlen, hogy nem talpig csadorban csináltam az előadást.” Bár a produkció még az Amerikai Egyesült Államok és Izráel támadása előtt született, azt fontos látni, hogy Iránban több éve elnyomó diktatúra van – egy olyan országban, ahol szinte szentként tisztelték a mesélő asszonyokat, a nők nem mesélhetnek, nem énekelhetnek, nem táncolhatnak – fejtette ki Marica. A háború február 28-i eszkalációja még aktuálisabbá vált a békés együttélésről szóló perzsa mese és az ima. A békés együttélés azonban nem lehet egy üres jelszó, hangzatos pacifizmus – a saját lehetőségeinkhez mérten segítenünk is kell a háború áldozatait.

A Mandák-házban a békés együttélés nemcsak mottó csupán: a segítségnyújtás és szolidaritás a közösségi lét alapját képezi. 2022-ben, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, a Józsefvárosi Evangélikus Gyülekezet Budapesten az elsők között reagált. Spontán menekültsegítő pont alakult a Mandákban, ami később a Dévai utcába költözött – ekkorra már a tárgyi adományok elosztása kiegészült a társadalmi integrációs programokkal, szociális munkával, oktatással és traumafeldolgozó foglalkozásokkal. Marica a Dévai-fogadóban tartott meseterápiás foglalkozásokról is mesélt: „a meseterápiáról és az emberekkel való kommunikáció határairól is sokat tanultam. Nem nyelvi akadályokra kell gondolni: nagyon lassan esett le, hogy a résztvevők azért nem tudnak bekapcsolódni igazán, mert egy traumatizált aggyal semmit nem lehet kezdeni, teljesen beszűkül a tudat. Néztem a hetven év körüli néniket, akiket kiszakítottak az otthonukból. Anyukámnál pár évvel fiatalabbak”. Teljesen érthető, hogy egy ilyen helyzetben lévő csoportot nem lehet csakúgy „meseterápiázgatni”, így Marica a körülményekhez alakította a foglalkozások menetét is: „mindennek van ideje, a gyógyításnak is, de akkor a csend ideje volt, úgyhogy csak hallgattam őket.”

Az ilyen munkában fontos, hogy hosszú távban gondolkodhassunk, nem csak projektalapú, tűzoltó-típusú segítségnyújtásban: „Idővel sokkal inkább részt tudtak venni, de ehhez el kellett telni több évnek, megtanultak itt élni, van egy rendszer a hétköznapjaikban és tudják, hogy a Dévaiba bármikor mehetnek” – fejtette ki Marica. Ez a viszonylagos biztonság és kiszámíthatóság rengeteget számít, éppen ezért volt külön öröm, hogy a Dévai-fogadóból is érkeztek gyerekek, akik régi ismerősként köszöntötték Maricát. A bábelőadás után Mashtaneh hosszan készült, omlós és fűszeres iráni csirkéjéből falatozhattunk, egyik oszlopos gyülekezeti tagunk, Gabi néni születésnapját pedig tortával és virággal ünnepeltük.