„Szerettem volna ennek a gyülekezetnek új jövőt” – mondja Románné Bolba Márta lelkésznő, aki a kezdeti nehézségek után ma már virágzó missziói gyülekezetet vezet a budapesti Józsefváros mélyén. Mielőtt véget ért volna egy fejezet, és bezárult volna a templom kapuja, egy női cipő került az ajtórésbe.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Laborczi Dóra, fotó: Román Péter

A gyülekezetépítő modell itt a régi út megtartása – ez a gyülekezet csendes kihalásával járna – vagy a teljesen új gyülekezet alapítása helyett az újraplántálás. Márta a régi kereteket újragondolva mindenki felé nyitott közösséget vezet és épít, ahol sok kis csoport működik, a vasárnapi istentiszteleten pedig együtt ülnek a „régi” idősek, a hajléktalanok, az egyetemisták és egyetemi tanárok, miközben kicsi gyerekek szaladgálnak és játszanak az igehirdető lábainál. A lelkésznő a józsefvárosiak ügyét is felkarolta, közéleti kört vezet, és a helyiek szószólójaként önkormányzati képviselőkkel tárgyal, ezáltal a környék emblematikus figurája lett.

Ahogyan haladunk a VIII. kerületi, józsefvárosi evangélikus gyülekezet jelenlegi, Karácsony Sándor utcai bázisa felé, a figyelmesebbeknek feltűnhet az egyik tűzfalra festett 99-es busz. Ez az errefelé közlekedő járat – a buszt a falon egy Mózes-táblás fiatal nő vezeti… Márta meghatottan mesél erről: fogalma sincs, ki festette oda és miért, hogyan került ő a tűzfalra. A lelkésznő eszerint urbánus népi hős lett, s ezt hiteles lelkészi szolgálattal és a helyi lakosság felé nyitott, segítő hozzáállással érte el.

Virágzó kert, virágzó gyülekezet

„Csoda, hogy Budapest belső területén itt ez a földszintes ház, amelynek van egy hatalmas udvara, az udvaron rigók csicseregnek, terem a fügefa, nyílnak a virágok.

A gyülekezet attól is lehet missziói, különösen itt a VIII. kerületnek ebben az utcájában, a város egyik legrosszabb hírű részén, hogy olyan terek vannak, ahová akadálymentesen be lehet menni, és ahol az ember képes arra, hogy kis csoportban jól érezze magát. Mivel ezek új, megújult terek, azt is üzenik, hogy itt lehet új dolgokat csinálni. A misszióra az is inspirálhatja az idejárókat, hogy amikor az ember itt van, látja az itt élő embereket, azt gondolja: valahogy ki kellene találni, hogyan szólítsuk meg őket” – mondja a Karácsony Sándor utcában élő Kovács Márta gyülekezeti munkatárs.

Tizenhat diáklakás is működik a Mandák-ház nevű épületegyüttesben, ahol a lelkészlakás, az iroda, a gyülekezeti terem és a templom is van. Ezeket mind egészséges és biztonságos állapotban tartani folyamatos toldozást-foldozást igényel. A virágzó kert körül virágzó gyülekezet működik, amely nem csak az állagmegóvás miatt elkerülhetetlenül szükséges apróbb épületmegújítások miatt számít megújulónak.

A gyülekezeti alkalmak is hasonlóképp, egymást kiegészítve, az egészséges működéshez szükséges módon rajzolják ki a teljes képet: vannak hitéleti, lelkigondozói, szociális és közéleti csoportok – adománygyűjtés, baba-mama kör, vasárnapi istentisztelet és külön alkalom az itt lakó diákok számára. Gyülekezeti közös főzés minden pénteken, heti két csoportban bibliaóra várja a tagokat, és a gyász feldolgozását segítő kör, illetve a helyi lakosok ügyeit felkaroló közéleti csoport megbeszéléseinek is ez a ház ad otthont.

A menekültválság idején pedig itt folyt a civil és egyházi segítők egyeztető fóruma, ennek köszönhetően végül a szétosztandó adományok elhelyezésére is itt nyílt tér – az adományraktár azóta is működik, az országos iroda diakóniai osztálya és a gyülekezet egyaránt használja a bajbajutottak segítésére.

Női cipő az ajtórésben

Kezdetben, amikor Márta 2012-ben beosztott lelkészként, alig huszonhat évesen idekerült, nem volt ilyen rózsás a helyzet. Egy maroknyi ember, főként idősek alkották a közösséget, és a gyülekezet bázisának számító Üllői úti templom használati joga is kérdésessé vált. De amikor véget ért volna egy fejezet, és bezárult volna a templom kapuja, egy női cipő került az ajtórésbe.

„Az előző lelkész távozása hirtelen történt, és eleve krízisben volt a gyülekezet, mert a közös épülethasználatból adódott konfliktusok kiéleződtek az országos iroda akkori vezetésével. (A gyülekezet otthona ugyanabban az Üllői úti épületben volt, ahol az országos iroda is. – A szerk.) Végül az ingatlan a gyülekezet használatában maradhatott.

De felmerültek olyan dilemmák is, hogy akar-e a gyülekezet női lelkészt, fiatal lelkészt. Voltak olyan gyülekezeti tagok, akik úgy gondolták, maradjon minden, ahogyan megszokták, lehetőleg ne változzon semmi.

Én szerettem volna ennek a gyülekezetnek új jövőt, és a legtöbben támogattak ebben” – meséli a lelkésznő, akit négy évvel ezelőtt még az Üllői úti templomban parókus lelkészévé választott az egyházközség. Az épület felújításának elkezdése után került székhelyük Józsefváros legrosszabb hírű környékére, a Karácsony Sándor utcai Mandák Mária Evangélikus Gyülekezeti Házba.

„Azóta itt kicsi, de virágzó gyülekezet működik. Még mindig a kezdeteknél tartunk, és kevesen vagyunk, de érezhető a növekedés” – mondja a lelkésznő. Jelenleg a legnagyobb kihívás számára a második kisbaba érkezése és a helyettesítés megoldása.

Újszülöttől nyugdíjasig

„A változások kezdetben ellentmondásosak voltak – mondja Molnár Ilona jelenlegi felügyelő –, mivel a Karácsony Sándor utca fejlődik, de a gyülekezet Üllői úti tagjai elmaradtak. Az a reményünk, hogy a gyülekezet azon része is visszatér majd, ha befejeződik a felújítás. Az itteni – a Karácsony Sándor utcai – helyzet viszont teljesen pozitív, valóban van élet.”

Kotsis András 1969 óta tagja és régóta kántora a gyülekezetnek, ő üdvözölte a változtatásokat. „Itt minden alkalom rugalmas, beleértve az istentiszteleteket, és úgy gondolom, hogy ez az élet megnyilvánulása. Nincsenek skatulyák, korlátok. Márti felfogása rugalmas az egyházi élet dolgaival kapcsolatban is. Szaporodnak az alkalmak, sokféle módon vagyunk együtt, sokféle közösségben” – fűzi hozzá beszélgetésünkhöz a nyugdíjas zenetanár, aki várja az Üllői úti visszaköltözést, elsősorban azért, mert kiváló hangversenyeket tudtak ott rendezni, helyszínt kínálhattak egészen komoly művészi produkcióknak, többek között a Józsefvárosi Zenebarát Kör alkalmainak és díjnyertes zeneiskolai csoportoknak.

Egy kisgyermekes anyukát is megszólítok. Elárulja, hogy harminc évig egy nagy, értelmiségi gyülekezet tagja volt, ahol nem igazán tapasztalta meg azt a szociális munkát, amelyet – ahogy ő fogalmaz – egy Krisztus-követő közösségtől elvárna.

„Az első istentiszteleten, amin részt vettem itt, Márta megjelent egy kosár játékkal, letette a szószék elé, teljesen elájultam, hogy ilyen létezik. Ez az egyik nagy örömöm, hogy a gyerekek miatt senkinek nem kell magát kínosan éreznie. A másik pedig az a munka, amit Márta végez. Szerintem így kellene csinálni mindenhol, mert Krisztus erre hívta el a keresztényeket, sajnálatos, hogy ez kuriózumnak számít. Szimpatikus azért is, mert ez egy kis gyülekezet, ismerjük egymást, ez valódibb közösség, mint amikor ott ülünk több ezren, és nem is tudjuk egymás nevét.”

Közük van hozzá

Arra a kérdésre, hogy mitől számít kuriózumnak ez a gyülekezet, sok választ lehetne adni, de talán a helyi adottságok, a tudatosan vállalt sokszínűség és nyitottság, valamint a teológiai fogalmak konkrét tettekben való megnyilvánulása adja az igazi erejét, mindezt pedig kiegészíti a lelkésznő helyi szinten vállalt közéleti aktivitása is.

„Egy júniusi gyülekezeti délutánon kerültem ide, amelyen volt vonósnégyes, gyerekek rohangáltak a kertben, és punkok főzték az ebédet – mondja Szigethy Gabriella tanár, a „kedd esti kör” egyik tagja. – Olyan csoport tagja vagyok itt, amelyben kifejezetten közéleti dolgokkal foglalkozunk helyi szinten.

Ebből nőtte ki magát a Közöd Civil Társaság, amelynek elnökévé Bolba Mártát választottuk. Helyi lakosokként azt tapasztaltuk, hogy az itteniek nem tudnak kommunikálni az önkormányzattal, és az önkormányzat sem kommunikál velük, miközben látjuk, hogy omlanak össze a házak, az embereket kilakoltatják, és senki nincs, aki segíthetne. Mi pedig segíteni szeretnénk, és az utóbbi hetekben sikerült is konkrét eredményeket elérnünk. Mártának nehezen lehet azt mondani, hogy magával nem állok szóba, mert ő a kerület mélyéről jön, ráadásul egy egyházközség vezetője, így sok mindent el tud érni.”

„Tegyetek a város javáért, ne csak a gyülekezet javáért!” – vallotta Martin Luther King, akinek példája motiválja Bolba Mártát. „A Közöd egy értelmiségi társaság, melynek a tagjai komolyan veszik a társadalmi felelősségvállalást. Olyan helyi lakosokból áll, akik régóta figyelemmel kísérik a kerület életét, és szeretnének tenni is érte. Ezért a munkáért senki nem kap egy fillért sem, nem is pályázunk, nem akarunk pénzt tenni a dologba. Csak azért működik, mert önként, jó szándékkal, szakmailag nagyon magas színvonalon végzi tíz-tizenkét ember. Az, hogy ennek otthont ad a gyülekezet, és hogy egy gyülekezetnek van társadalmi jelenléte, azt is jelenti, hogy mélységük van a komoly teológiai kifejezéseknek, mint reménység, igazság, együttérzés, szeretet, önzetlenség. Gondoskodunk a szükséget szenvedőkről, és ezt társadalmi kérdésekben is képviseljük. A reménység mint teológiai fogalom ezen a helyen komoly jelentéssel bíró szó.

Reményt adni például a kilakoltatás előtt álló családoknak, amelyeknek az ügye már a végrehajtási szakaszban van, úgy, hogy konkrét lépések történnek azért, hogy maradhassanak – ez a gyakorlati teológia.”

Például az egyik helyi családnak két tételben 450 ezer forintnyi gázdíjat számláztak ki, amely a közfoglalkoztatásból élő szülőknek horribilis összeg, és ők – ahogy Márta fogalmaz – elvesztették a reményt. A Közöd tagjai pontosan feltárták, hogy ez az adósság miből származik: kiderült, hogy három önkormányzati ház lakóinak önhibájukon kívül évekig másfélszeres gázárat kellett fizetniük. Márta ment, tárgyalt, kérvényezett, rávilágított a döntéshozóknál az eset igazságtalanságára, és a család végül maradhatott…

Ha volna is mitől – nem félnek

Bár a gyülekezet a virágoskerttel és nagy udvarral valóban a nyugalom szigetének tűnik a józsefvárosi dzsungelben, a problémák itt is felütik a fejüket: egyszer eltűnt a lelkészcsalád babakocsija, egy bicikli, és előfordultak apróbb lopások is. Erre egy gyülekezet reagálhat a bejárás tiltásával, rácsokkal és lakatokkal, itt azonban ennek nyoma sincs.

„Figyelünk az ajtóra, és nem vagyunk vakmerőek, de az egy felismert feladat, hogy nyitottnak kell maradni. Még akkor is, ha eltűnik a babakocsi meg a bicikli. Hiszen akkor is eltűnne, ha kínosan ügyelnénk és bezárkóznánk. De az egy hitbeli elköteleződés, e szerint működik a gyülekezet: hogy mi itt nem félünk. Nem olyan a környezetünkhöz való viszonyunk, hogy jaj, ott kinn vannak a félelmetesek, gyorsan csukjuk be az ajtót. Tizennyolc-tizenkilenc éve laknak itt diákok, és soha senkinek nem esett bántódása. Nem arról van szó, hogy itt félni kell, hanem arról, hogy ez egy rossz hírű környék, amelytől tartanak az emberek – leginkább azok, akik nem itt laknak. Nem hiszem, hogy jobban kellene félni itt, mint a Bosnyák téren vagy a Széll Kálmán téren.”

A megkérdezett gyülekezeti tagok is hasonló véleményen vannak: ők itt élnek, szeretnek itt lakni, ide járni, és sosem bántotta őket senki a buszon vagy az utcán. Arra biztatnak mindenkit: aki nem hiszi, jöjjön el, járjon utána.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 9. számában jelent meg, 2016. március 6-án.