A keresztelés ősi hagyomány, ám az Istenhez tartozás valódi jelentősége Jézus által bontakozott ki benne. Minden keresztény egyház és felekezet gyakorlatában jelen van, és még a néhol megtalálható értelmezési különbségek ellenére is azt lehet mondani, hogy közös szentség.

Nem evangélikussá, vagy más egyház tagjává keresztelünk valakit, hanem Isten családjának részévé. Az, hogy evangélikus, református, vagy katolikus templomban keresztelnek meg valakit, még nem jelent felekezeti hovatartozást. Egyedül az Istenhez való tartozást jelenti.

A leginkább elterjedt szokás a gyermek- illetve csecsemőkeresztség. Ebben a szokásban megmutatja magát Isten megelőző kegyelme: már akkor gondot visel ránk, és oltalmazó szeretetébe vesz, amikor az ember azért még nemhogy semmit nem tehet, vagy érdemelheti ki (amúgy sem), de kiszolgáltatott kisgyermekként föl sem fogja azt.

Ugyanakkor nem ritka a felnőttkeresztség sem. Amikor valaki érett, felnőtt fejjel jut el a gondolatig, hogy életében Isten jelenléte fontos, és a hovatartozás kérdésében is szeretne Jézus mellett dönteni. Erre ugyanúgy lehetősége van. Egyházunk gyakorlatában ez a konfirmációval, vagyis a keresztség gyülekezeti szempontú megerősítésével együtt is történhet.

Ha nincs külön szertartásra igény, akkor a keresztelő helye a vasárnapi istentisztelet folyamatában van, hogy Isten családjának bővülését közös ünnepként élhessük meg.