Hogy lehettem ennyire ostoba pap? – Liszka Viktor

Hogy lehettem ennyire ostoba pap? - Liszka Viktor

Liszka Viktor prédikációja 2017.02.19

 
Hogy lehetek ennyire ostoba pap, mondtam véletlenül. És ez volt az a pillanat, ahogy valami hirtelen megtorpant bennem, mert akkor eszembe jutott mindaz, ami vagyok, és az, akit hirdetek egész életemben.
 
Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. (2Kor 12 8-12)
 
Ki eddig árva egymagamba rogytam Fenséges és szemérmes bánatomban, Ma búmat, mint szent zászlót lengetem meg
Testvéreimnek, sok, sok ezredemnek!
Eddig beteg szívemben, mint a poklok Egy óriás és titkos kín borongott, Ma gyászom Fárosz, mely ragyogva ontja
Örök tüzét szemekbe, csillagokba.
Kikért szenvedtem, kiktől messze éltem, Megértik végre zengő szenvedésem, Utolsó vacsorámnak bús borától Ma egy világnak fájó lelke lángol. (Juhász Gyula Mindenkiért)
Pénteken délután egy olyan rendezvényen jártam, ahol az utolsó pódiumbeszélgetés egyik meghívott résztvevője Dóri volt, úgyhogy elmentem megnézni. Nagyon jó volt.
 
A végén, ahogy jöttem ki a teremből, észrevettem, hogy valaki nagyon néz, de úgy első blickre nem ismertem fel. Aztán odajött hozzám, és akkor fölismertem őt, és nagy örömmel üdvözöltük egymást, ő egy középkorú hölgy,
volt egyetemi tanárom, akit nagyon szerettem, és akit azért nem ismertem föl azonnal, mert a régi, hatalmas hajkoronáját fiatalosan rövid, egy centis séróra cserélte.
 
Nagyon meg is dicsértem, hogy milyen vagány és milyen jól áll neki, de már ahogy kimondtam ezeket, éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel.
Kicsit beszélgettünk, kérdezgette, hogy merre vagyok most, akkor meséltem neki a gyülekezetről, és hogy milyen klassz, meg az apaságom második felvonásáról, ilyesmikről.
 
De azután elmondta, amit addigra majdnem biztosra vettem magamban, hogy nem poénból rövid a haja, hanem a kemoterápia miatt, mivel megtámadta szervezetét a rák.
 
Ettől én teljesen zavarba jöttem, sőt, mondhatom, darabjaimra hullottam szét, és valamit bután hebegtem arról, hogy vele vagyok, és tudom milyen, és hogy sok erőt kívánok neki, és hogy akkor is jól áll neki a rövid haj.
Azzal gyorsan elbúcsúztam, és elrohantam a mosdóba, hogy hideg vizet borítsak az arcomba.
 
Azután pedig az utcákat járva iszonyú dühös voltam magamra, még mindig remegtem az idegességtől, és
– bár ilyesmi ritkán fordul elő – ilyenkor én hangosan beszélek magamban, mormogok és néha a levegőbe vágok az öklömmel, vagy összeborzolom a hajam.
 
A klasszikus elmebeteg tüneteit hozom, akitől megijedünk az utcán.
És hangosan szidalmaztam magam: hogy lehetek ennyire otromba, még abba is belekérdeztem, hogy milyen típusú rák,
és tapintatlan voltam, és ostoba és egyáltalán, hogy történhetett mindez, amikor azért ennyire nem vagyok rutintalan a nehéz helyzetekben, sőt.
 
Kórházlelkészi éveim alatt annyi mindent láttam, aminek csupán a negyede is elég szörnyűség volna egy egész életre, erre meg tessék, egy gyógyulófélben lévő embertől hullom darabjaimra.
 
Persze valahol mélyen tudtam, hogy édesapám miatt volt ez, őt is a rák támadta meg, és ezért reagáltam ilyen zavarodottan és ijedten, de hát mégsem elég magyarázat ez, nekem akkor nem volt elég.
 
Szóval hangosan szidalmaztam magam az utcán járva, te ökör, te tökkelütött félkegyelmű, ilyesmiket mondtam, és aztán azt, hogy hogy lehetek ennyire ostoba f.. és itt valami igazán csúnyát akartam mondani, de véletlenül azt mondtam helyette, hogy pap.
 
Hogy lehetek ennyire ostoba pap, mondtam véletlenül.
 
És ez volt az a pillanat, ahogy valami hirtelen megtorpant bennem, talán most ért valójában az arcomba a fél órával azelőtt odalögybölt hideg víz, mert akkor eszembe jutott mindaz, ami vagyok, és az, akit hirdetek egész életemben,
 
és akkor rájöttem, hogy ez nem rólam szól, és nem is az otrombaságomról, vagy arról, hogy szegény volt tanárom mit gondolhat rólam, vagy hogy én mit gondolok magamról.
 
Hanem arról, hogy az ügyünk, mindannyiunk ügye igenis odajut Isten elé, a mélyen bennünk élő hajlam a szégyenre végül jó kezekbe kerül,
és erre bizonyíték az, hogy az emberiség történetének legdurvább megszégyenítését maga Jézus viselte el, de onnan is van visszaút, hogy ne mondjam feltámadás.
 
És amikor erre gondoltam, nem elmúlt belőlem a harag és a szégyen, és nem is kézi vezérléssel átállított valamiféle, a Szentlélekhez kapcsolható megáradás, hanem teljesen más fordulatot vett a történet.
 
A szégyenem és a saját fejemen dühöngő haragom szépen amolyan szánom-bánommá szelídült, és teret adott annak, hogy eszembe jusson: ez a volt tanárom elég jól ismeri a történetemet,
 
tudja, hogy mi volt édesapámmal, és majdnem biztos, hogy nem bántottam meg ezzel a hebrencs viselkedésemmel, vagy ha mégis, hát hamar megbocsát érte, mert ismer engem és ért.
 
Hát még Isten! Ki ismerne jobban bennünket, mint aki formált anyánk méhében, és aki a legátkozottabb szégyent élte át miattunk és értünk?
Valahogy ez a hármas kapcsolat az, amiben fölfénylik az igazi erő szerintem. Ember és ember között talán az őszinte bűnbánat, és a valódi megbocsátás kapcsolatában történik meg az erő.
 
Mert az erő nem csak úgy van szerintem, hanem történik, és történésekben, folyamatokban mutatja meg magát. És abból fakad emberi oldalon, amikor ismerjük, és értjük azt, aminek vagy akinek meg kellene bocsátanunk adott esetben.
 
Isten és ember között pedig az elrejtett, de annál hatalmasabb jelei működnek ennek a szelíd, ezért mindenható erőnek. És én ezzel a furcsán félresikerült mondattal, hogy
 
’hogy lehetek ennyire ostoba pap’ valahogy pont idetaláltam magamban, ehhez az erőhöz. Ott, a szégyen, a harag és az erőtlenség legmélyén, vagy kellős közepén.
 
Van egy buddhista tanmese, amely szerint, amikor a világ teremtése folyt, és eljött az ideje, hogy az erő fogalmát is a világba plántálják,
akkor a különféle buddhák azon gondolkodtak, hogy hova rejtsék az erőt, hogy az ember meg ne találja azonnal. Még visszaélne vele, gondolták.
 
Tegyük a föld alá, mondta az egyik. Nem jó, mondták a többiek, előbb-utóbb föltúrja a földet, és megtalálja. Akkor egy félelmetesen magas hegy tetejére tegyük, mondta egy másik.
 
Nem jó, mondták a többiek, azt is meg fogja mászni. Hát akkor, mondta egy nagyon bölcs buddha, helyezzük magába az emberbe. Ott sosem fogja keresni.
 
Milyen igaz. Nekem továbbra is az a véleményem, hogy a mélyen bennünk rejlő erő Istentől származik, és ha annak valóságát keressük,
nem pedig valami kifelé agresszív, vagy saját magunkat bántó formáját akarjuk meglelni, akkor ehhez igazán csak a hit titokzatos útján lehet eljutni.
 
Merthogy az erő a gyengeségeinkbe burkoltan pulzál, és azt talán csak azzal a gyengédséggel lehet kibontani, amivel Isten viszonyul hozzánk, és tűri el hosszan a tapintatlan, hebrencs, meggondolatlan akcióinkat.
 
És ez a hit a kereszt botrányával kezdődik. Azzal, amikor a végső hatalom és erő, Isten, a legkiszolgáltatottabb, és legszégyentelibb helyzetbe rejti el önmagát a kereszten.
 
Ahogy gyakran szoktam mondani, és most is igaznak találom: éppen az emberi logikával való összeegyeztethetetlensége, abszurditása bizonyítja a dolog Isteni igazságát.
 
És ez a csodálatos mondat, hogy ’az én erőm erőtlenség által ér célhoz’, a megkínzott Jézus arcában föltárja Isten képét. Az emberi szenvedést nem elválasztja Istentől, hanem szorosan összekapcsolja.
 
Ez a szeretet misztériuma. Ez a mi kereszténységünk misztikus titka. És ez tudja egyedül megváltoztatni a hatalmi vágytól tomboló, és ezért a folyamatos pusztítás lázában égő világot szerintem.
 
Ezzel a titokkal én is eljutottam pénteken odáig, hogy mégsem baj, ha teljesen méltatlan vagyok arra, hogy ma vagy bármikor kiálljak a gyülekezet elé, és Isten dolgairól beszéljek. Akkor azt gondoltam ugyanis.
 
Most is így gondolom, csak közben azt is, hogy talán éppen az én erőtlenségemmel tud és akar dolgozni az Isten,
és Jézus is éppen ezért jött a bűnösökhöz, az erőtlenekhez, és azokhoz, akiket vagy a világ, vagy saját maguk, vagy mindkettő eltaszított.
 
Mert azzal tud dolgozni az Isten, abból tud valódi erőt formálni, ahol valaki már átélte a gyengeséget, az elesettséget,
a bűnösséget és az önvádat. Mert az ilyen nem fog visszaélni az erejével utána. Ha Isten kezei között formálódik, akkor biztosan nem.
 
Juhász Gyula versével indítottam, és végül most az ő egy másik versével szeretném elmondani, milyen érzés volt, amikor átéltem pénteken az önvád erőtlenségének mélyén az Isten kegyelmét, ahogyan visszakaptam magam, és újra éreztem az erőt, hogy ostoba papként is a hasznára tudok lenni valahogyan.
 
És abban reménykedem, hogy ebből a példaként elmesélt élményemből mindenki le tudja fordítani magának a saját életére is a kegyelmet, és megtalálja a saját nehézségeiben Jézus elgyötört arcát, de újra és újra feltámadó szeretetét is.
 
Ez ugyanis az Úrvacsora mellett a mi hitünk másik szent titka, hogy ezt mondja az ÚrIsten: elég neked az én kegyelmem. És talán azok a mi nagy pillanataink az életben,
 
amikor sikerül megéreznünk, hogy ez valóban így van. Mélység és magasság pillanatok alatt felcserélhető az Isten földrajzában.
 
Juhász Gyula így ír:
Esők után, melyek borúba vonták A házakat és lelkeket,
Ha nap derül nyugatnak horizontján, Oly csodálatosak a fellegek:
Aranyban égnek és bíborban égnek S az alkonyatba hulló messzeségek
Úgy tündökölnek túlvilági szépen, Hogy szinte fáj a ragyogó azúr.
Az életem most épp így alkonyul: Minden borúján túl fények remegnek
S mit gyász és vád ezer esője vert meg, A lelkem, mint dómok arany keresztje, Úgy néz a földre, a nagy cinteremre.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .