A szeretethimnuszról – Liszka Viktor

A szeretethimnuszról - Liszka Viktor

Liszka Viktor prédikációja 2017.02.26.

 

Törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra! Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat. Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengőcimbalom. 2És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. 3És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. 4A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. 5Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. 6Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. 7Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. 8A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. 9Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. 10Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. 11Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 12Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.13Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. (1Kor 12, 1-13) 

Történt pedig egy alkalommal, hogy egy nagyon kedves kollega, aki azóta elhunyt sajnos, nyugtassa a jó Isten, fölolvasta a szószékről a vasárnap igeszakaszát, ahogy most én is az előbb, de azután prédikáció helyett becsukta a Bibliát, puff, és annyit mondott: ehhez nincs mit hozzátenni, testvérek; ámen.

Lehet, hogy most is ezt kellene tenni. Pál apostolnál szebben senki nem fogalmazta meg a szeretetet. Gyönyörű a szeretet-himnusz. Mi is nagyon sokat értekeztük már itt a szeretetről, és arról, hogy az az egyetlen hatalom, ami hosszútávon is összeomlás nélkül működik. Úgyhogy most szerintem nagyon őszinte volna, ha én is csak annyit mondanék, hogy ámen. És azután csöndben eszmélkednénk, hogy mi a szeretet.

Illetve az is eszembe jutott, hogy fölolvasom egy szép parafrázisát a Szeretethimnusznak, mondjuk Esterházy Pétertől a Szív segédigéiben megírt csodáját, vagy valamelyik zenei megvalósítását meghallgatjuk együtt, szóval előveszünk minden eszközt, ami ékesebben szól, mint én.

Nem vagyok zengő érc, sem pengő cimbalom.

Gondolkodtam, hogy ezt hogy oldjam meg. Sokáig. Nem tűnt elég frappánsnak semmi sem. De aztán eszembe jutott egy régi emlék, a tranzisztor-kor hajnaláról, jó nem, csak viccelek, de akkorról, amikor az internet még újdonság volt itthon, és nem annyira ismertük, én még kamasz voltam, rejtélyes bátyám pedig még nagyon fiatalember, és szembesültünk a ténnyel, hogy tulajdonképpen bármiről, amire kíváncsiak vagyunk, lehet találni információt a neten.

Úgyhogy egy megfogalmazhatatlanul furcsa hajnalon azt írtuk be a keresőbe, hogy beauty, magyarul szépség, kíváncsiak voltunk, hogy mit tud a világszellem mondani nekünk a szépség fogalmáról. És azt adta ki a világháló, hogy beauty is forbidden, magyarul a szépség honlapjára lépni tilos. Előlünk elzárva, kész, viszlát. Hú, az áldóját, szédültünk bele, hát tiltott szépség..? Az igen! Ez húsz éve volt. Húsz éve a szépség fogalma mégsem volt egyértelmű a világhálón. Vagy nekünk nem volt az akkor. És én emlékszem, hogy az én bátyám fölnevetett, én pedig elképedtem. Vagy fordítva. De szerintem mindketten ugyanarra gondoltunk: hogy lehetne tiltott és ismeretlen számunkra valami, ami alapvetően elidegeníthetetlen tőlünk, a szépséget így vagy úgy, de minden ember ismeri, és éppen az a csodálatos benne, hogy annyiféleképp lehet látni, de a lényege valahogy mindig ugyanaz.

Ahogyan mindenki látott már tüzet, de senki nem látta ugyanazt a tüzet. És a parázs sem tűz, de valahogyan ott morog és lüktet benne a tűz lényege. Nohát csak arra szeretnék kilyukadni mindezzel, hogy bár összefügg a kettő, a szeretet talán még a szépségnél is részrehajlóbb tünemény. Több árnyalata van, mint az ezerarcú Robert Redford-nak.

Hosszasan tanulmányoztam Pál eredeti, görögül írt szövegét a korinthusi levélben. És ott az szerepel, hogy rejtélyeket látunk a tükörben. Sőt, egy darabokra hasadt tükörben látjuk a saját igazságunkat. Tehát a ’tükör által homályosan látunk’ nyersfordításban így hangzik: rejtélyeket, talányokat, sőt, rejtvényeket látunk a tükörben. Egy hasadt tükörben. Elgondolkodtam, hogy mi történik akkor, ha egy szilánkokra hasadt tükörbe nézünk? Szerintem az, hogy a saját, ezer darabra hasadt szemünk bámul vissza ránk.

Úgy gondolom, hogy ez jó kép, és Pál apostol igazán jól ragadta meg a kérdést. Mondjuk, hogy elég töredezett a mi ismeretünk, és ez nem föltétlenül filozófiai kérdés, lehet egészen konkrét: ismerjük a szépséget? Igen. És milyen? Erre tízen tízféle választ adnánk. Nagy talány. Nincs is ezzel probléma, de a szeretet viszont valahogy más, talán képes egyben látni azt, akire néz. A csodálatos Babits Mihály kérdezi egy versében, hogy „ismerlek? Kép vagy; lehetünk-e mások egymásnak, és ki lát a kép mögé?”

Hát ide sejtem én a kérdésben Istent. Lehet, hogy egyedül ő lát a kép mögé. Vagy ő van a kép mögött. Sokat beszéltem erről az elmúlt hetekben, meg egyébként is, hogy a szeretet lényegében, nukleuszában, atommagjában elválaszthatatlanul kering egymás körül a megértés és megbocsátás. A szeretet ért, és megbocsát, és azért bocsát meg, mert ért. Megért, átérez.

Talán emlékszünk, nemrég meséltem azt is, hogy az egyik kis hittanórai tanítványom milyen klassz dolgokat mondott, amikor arra kértem, hogy tekintsen engem egy ufónak, aki most érkezett a Földre, és meséljen nekem a hitről, a vallás kérdéseiről. Ferike is elsők között említette a szeretet dolgát, és most arra gondolok, hogy ha valóban találkozhatnék földönkívüliekkel, én biztosan megkérdezném, hogy mit tudnak Istenről, és kérném, hogy meséljenek már róla picit. És akkor lehet, hogy azt felelnék, hogy hát, isten egy galaktikus elefánt, végtelen sok ormánnyal. És végtelen szeretettel.

Szóval a szeretet kérdésében legalábbis biztosan egyetértenénk még az ufókkal is. Szerintem az egész világmindenséget az tartja össze, és ezt nem csak az ufók és én gondoljuk így, de erre jutott Dante Alighieri, az Isteni színjáték szerzője is, aki hatalmas művét a pokolról és mennyországról ezekkel a szavakkal fejezte be: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.”

Még ha létezik is mondjuk tiltott szépség, tiltott szeretet egészen biztosan nem, az valahogy mindig utat talál, és egyben lát. Jó, talán akadhatnak kivételek. Egy ismerősöm mesélte, hogy az utóbbi években valamilyen buddhista főiskolán, vagy tanfolyamon óraadó, és egy alkalommal beült egy kolleganője előadására, kíváncsiságból. Az óra a reinkarnációról szólt. És ott a hölgy széles gesztusokkal ecsetelte, hogy a létezés maga a szeretet, és abban születünk meg újra és újra, csak más formában, hogy elefántként vagy pillangóként, emberként vagy állatként, az mindegy. De a szeretet átjár mindent, és ekkor beszállt az ablakon a terembe egy méhecske, akit a tanárnő a Biblia-méretű Bhagavad Gítájával úgy csapott le az asztalon beszéd közben, hogy még a mondatát se szakította meg, amiben az élet szeretetét méltatta. Hát jó.

Ez elsőre szerintem elég vicces, de valójában nagyon fontos kérdést vet föl, és ezért mondtam, hogy a szeretet még az ezerarcú Robert Redfordnál is árnyaltabb tünemény, részrehajlóbb lehet. Itt megint Babits Mihályt hívom segítségül, aki Verses naplójában 1932 egy nyári napján, éppen délután fél háromkor ezt írta:

Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket?
A délután oly fülleteg! Pihenni próbálsz: nem lehet.

Olvasni próbálsz: halk, potom fátyolszárny csikland orrodon;
majd hirtelen fülön kotor egy rebbenő kis légsodor.

Ezerszer hessented tovább: ezerszer visszaszáll reád,
mint kinos emlék, pici vád, mely nyugtot egy percig se hágy.

Pici mint kisujj-körmötök s eleven mint az ördögök
s puha mint száraz, puha csöpp, mellyel a világ arcbaköp.

Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket?
vagy ölnél, ölnél, ezreket, hogy megvédd bús kényelmedet?

Menj ki ahol a szabad ég lesz szobád: kisebb nem elég,
hogy megférj és békibe légy a léggyel, és veled a légy!

Babits zavarba ejt, és nem hagyja, hogy belesimuljunk a szeretetről alkotott, romantikus elképzeléseink délutáni álmodozásába. Kíméletlenül rámutat, hogy életünk a szeretetet valahogy egybekévéli, összeöleli a fájdalommal. És én nem spórolnám meg azt a kérdést sem, hogy az Isten szeretetében lehet-e találni igazságtalanul fájdalmas pillanatokat?

Azt szoktuk mondani, hogy Isten szeretetének legtömörebb, leglényegesebb összefoglalását János evangéliumában találjuk, ahol Jézus ezt mondja Nikodémusnak: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Kíváncsi vagyok, vajon Mária, Jézus anyja mekkora szeretettel gondolhatott Istenre, amikor levették Jézust a keresztről, és ez az asszony ott a karjaiban tartotta a fia holttestét, ezt a halálba kínzott, csurom vér testet. Azért ebbe döbbenetes belegondolni. Szerintem Mária a feltámadásig elég szűkszavú lehetett.

Ennek a vasárnapnak az óegyházi hagyományban az a neve, hogy esto mihi, a zsoltáros szavai alapján, és arra utal az esto mihi, hogy megmentő, oltalmazó Istenünk van. Én erősen kétlem, hogy halott fiával a karjában Mária is erre gondolt volna.

Eredetileg azt terveztem, hogy nem is adnék én feloldást ehhez a gondolathoz, vigyük haza a kérdéseinket, és dolgozzunk rajta magunkban, de hát a helyzet az, hogy az ige csak azért is azonnal adja a választ: a szeretet az öröklét, a feltámadás perspektívájában válik valahogyan valódivá, nem töredékessé, nem a fájdalommal összeöleltté.

Úgy tűnik, hogy Jézus feltámadása, és az embernek megígért, majdani nagy feltámadás lehet a végső szűrő, az igazi egyben látás, ahol az Isten szeretete tényleg föltámaszt, de a tükörszilánkok sokaságából a fájdalom nélküli szeretet tiszta képévé olvad össze az, amit majd meglátnak szemeink. A fájdalom és mindaz, ami rossz ebben az életben, talán nem támad föl.

Ezért lehet nagyon fontos, hogy Pál apostol ezekkel a szavakkal zárja szeretet-himnuszát: most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. Én szilajul, és kitartóan hiszek a feltámadásban, és erősen reménykedem benne, hogy abból kimaradnak a lecsapott méhek fájdalmai, de ami tényleg maradandó, az – az egyelőre csak töredékesen – ismert szeretet.

3 hozzászólás


  1. Nagyon szep bejegyzes/predikacio lett.

    Azt sajnalom, hogy nincs tobb igehirdetes a honlapon, es azt is, hogy nem lehet mindegyikhez hozzaszolni…

    Remelem, egyszer mindketto megvaltozik majd. :-)

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .